1Felele pedig Jób, és monda:

2Még most is keserû az én beszédem; súlyosabb rajtam a csapás, ha panaszkodom.

3Oh ha tudnám, hogy megtalálom õt, elmennék szinte az õ székéig.

4Elébe terjeszteném ügyemet, számat megtölteném mentõ erõsségekkel.

5Hadd tudnám meg, mely szavakkal felelne nékem; hadd érteném meg, mit szólana hozzám.

6Vajjon erejének nagy volta szerint perelne-é velem? Nem; csak figyelmezne reám!

7Ott egy igaz perelne õ vele; azért megszabadulhatnék birámtól örökre!

8Ámde kelet felé megyek és nincsen õ, nyugot felé és nem veszem õt észre.

9Bal kéz felõl cselekszik, de meg nem foghatom; jobb kéz felõl rejtõzködik és nem láthatom.

10De õ jól tudja az én utamat. Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.

11Lábam az õ nyomdokát követte; utát megõriztem és nem hajoltam el.

12Az õ ajakinak parancsolatától sem tértem el; szájának beszédeit többre becsültem, mint életem táplálékát.

13Õ azonban [megmarad] egy mellett. Kicsoda téríthetné el õt? És a mit megkiván lelke, azt meg is teszi.

14Bizony végbe viszi, a mi felõlem elrendeltetett, és ilyen még sok van õ nála.

15Azért rettegek az õ színe elõtt, és ha csak rá gondolok is, félek tõle.

16Mert Isten félemlítette meg az én szívemet, a Mindenható rettentett meg engem.

17Miért is nem pusztultam el e sötétség elõtt, vagy miért nem takarta el elõlem e homályt?!